Vétkesek közt..

Cinkos, aki néma.

Az egyik barátom szerint, csak akkor szólalj meg, ha amit mondani akarsz, szebb, mint a csend.
Ezt nem szoktam betartani - bár esküszöm hogy az utóbbi időben igyekszem kevesebbet jártatni a számat-, itt a blogon sem nagyon , de van amikor nem szabad némának lenni.
Nota bene, semmi bajom - legalábbis még - a jobbikkal. Van ismerősöm, több is, akik velük szimpatizálnak, és tudom hogy jó emberek.(Mint ahogy ismerek jó embereket, akik másokkal szimpatizálnak, nem feltétlenül ezen múlik, ha mindenki "tökéletes lenne", elviselhetetlen lenne a világ.)
A legtöbbünk különbséget tud tenni a napfényes délután és a sötét éjszaka között. De ki tudja azt megmondani hogy pontosan mikor lesz a nappalból éjszaka? 
A rendszerváltás(?) hajnalán még minden szép volt és jó, az emberek iszonyatos nyomás alól szabadultak fel, hatalmas reménnyel ugrottunk fejest az újba.
Soha nem feledem az első szabad választást, amikor - jó nem vagyok már rá büszke hogy az szdsz-nek plakátoltam, akik sikeresen szitokszót csináltak a liberális szóból amit nem tudom hogy meg tudok-e nekik valaha is bocsátani - este beültünk a kocsmába az ellenfelekkel, és vidáman vitatkoztunk, különösebb atrocitás és sértődés nélkül.
Akkor még sütött a nap, ebben biztos vagyok.
Aztán amikor én azt láttam - 2005 körül - hogy bizony eljött a szürkület, még mindenki a napsütést látta. Ma már nagyon közel kerültünk az éjszakához.
Pedig tanultunk közben rengeteget, azt hiszem. Megállunk a zebrán a gyalogosnak/megállnak nekünk, átengedjük egymást, még integetünk is, és egyre kevéssé van meglepődve ezen, nem dudáljuk le az udvariaskodót. Apró dolognak tűnik ez, pedig nem az. Nem kampányok sora vezetett ugyanis ide, hanem ugyanúgy kialakult ez a szokás, mint tőlünk nyugatabbra is. Mindenkinek lehet autója, és mindenki gyalogos is egyben.
Miért nincs akkor itt normális demokrácia?
Mert ne tagadjuk, nincs.
Nincsenek pedig már itt az idegen hatalom laktanyái, magunk ura lettünk.

Köztársaságnak nevezzük magunkat, pedig azt sem nagyon tudjuk, hogy mi fán terem is az. Mert egy köztársaság alapja az adó.
Nem tudtunk összehozni 25 év alatt egy nemzeti minimumot, közmegegyezést.
Miért? Akadályozott ebben bennünket valaki?
Ok, azok akik a legjobban segíteni akartak, azok tényleg komoly gátakat húztak fel.
Nem viccelek ;-).
Egy egyszerű példa: a kamarák.
Sokaknál bevált és sikeres recept itt nálunk régóta, hogy egyszerűen megnézik hogy mi az ami máshol bevált, és megpróbálják itthon is. Nem botorság ez alapvetően, erre alapoz az összes franchise a világon. Mindenhol máshol vannak érdekvédelmi szervezetek, nosza csináljunk mi is.
Patyomkin módon, és felülről lefelé, ne tököljünk, mielőbb legyen meg, kötelezzünk mindenkit, másoljuk le a struktúrákat, minden tökéletes lesz.
Nem lett.
Sőt.
Pedig ha nem erőltetik, akkor kialakult volna szépen az egész magától, így meg rettenetesen kontraproduktív lett az egész.
Számtalan példa van még, de szerintem ez mutatja a legszebben, legalábbis a számomra ez.

Tudom hogy az volt a címe a blognak hogy sodródni kell, de nem mindig szerencsés dolog, nem véletlen változtattam meg. (Amivel sikerült egy halom halott linket csinálni, amit egyszer rendbe is kellene tenni...)
Nem sokat számít az hogy mit akartunk tenni, az eredmény az ami látszik.
Bevezettük a választásokat, és nem éltünk vele jól.
Ha valakinek van egy csöpp matematikai ismerete, annak hamar leesik hogy ha abban versenyeznek a hatalomért a résztvevők, hogy a másik miben rossz, az monoton csökkenő színvonalat eredményez.
Ha nincs, akkor meg érezheti mostanra.

Talán még nincs késő.

Talán még meg tudjuk találni egymásban a jót - balos a jobbosban, konzervatív a liberálisban, etc.. -, és megtaláljuk a közös hangot.

Talán minden oldal a saját hibáit próbálja nyesegetni, és rájön hogy ugyanaz a csónak amiben evezünk. És nem rossz csónak az, lásd zebra....

Talán....